Irány Ankara!
Előző este már megnéztem a repülési információkat, abban semmiféle tiltás nem szerepelt erre a napra, így 6 órakor ébresztő, meleg ruha felkap, és indulás ki a szálloda előtti prérire, ahonnan kiváló rálátás volt a ballon felszállóhelyekre. Azért keltem 6-kor, mert a ballonok kevéssel napkelte után emelkednek fel (sötétben nincs mit nézni) és kb. 1 órán keresztül sodródnak a gyenge szélben a terep felett. Irányítani őket nem nagyon lehet, arra mennek, amerre a szél fúj (a pilóta legfeljebb a magasság változtatásával tud kifogni olyan áramlatokat, amik közelebb viszik a kívánt területhez). Szép, de egy kicsit unalmas is a látvány, hisz nincs dinamikus mozgás, percekig alig változik valami (csináltam videót is ... talán egyszer majd felgyorsítom ...).
A "ballonozás" után megreggeliztünk, összecsomagoltuk a cuccainkat és búcsút vettünk Göremétől, indultunk Sultanhaniba, ahol az egyik legépebb (elég szépen restaurálták a hiányzó részeket) karavánszerájt akartuk megnézni.
A korai időpont miatt (no meg vasárnap is volt) elég gyér forgalom mellett, jól lehetett haladni az Nevsehirt Aksarayal összekötő D300-as út lankáin.
A Nevsehirt átszelő D300-as úton haladunk
Aksaray központja, háttérben a Hasan-hegy (Hasan Dağı) vulkáni kúpjai emelkednek ki a házak közül
Tíz óra után pár perccel már Sultanhaniban voltunk, csak éppen nem a karavánszerájnál, hanem valahol Sultanhani külsőn (földszintes kis házikók között, amelyek nem a tulajdonosuk gazdagságáról árulkodtak ...), a nyamvadt GPS-nek be kellett volna jelölnöm pontosan az épület bejáratát, így a karavánok pihenőhelyétől jó pár utcával arrébb közölte, hogy "- Megérkezett, a célt az út jobb oldalán találja." Nem hiszem, hogy Musztafa, vagy Ali kertecskéje lett volna a célom, így gyorsan átprogramoztam az "okos"telefont a megfelelő koordinátákra. (Többnyire a Goggle maps-el mentünk, mert ezt lehetett legkönnyebben irányítani, persze néha így is veszekedtem vele, hogy már megint hova vitt.)
Ezek után pár perc múlva már tényleg a karavánszeráj és mellette lévő kis bazár mellett álltunk meg. Ide nem érvényes a "Museum Pass", emiatt szerettünk volna belépőt venni, de nem volt kitől. A bejáratnál szokott ücsörögni egy úriember, ő adja a belépőjegyeket, de most valami dolga lehetett, így ingyen volt a belépés. Éppen egy esküvői fényképezés közepébe csöppentünk.
Később az utcán is láttunk egy másik esküvőt .... egy feldíszített traktor után vonuló násznépet, egyből mondtuk is Ibolyával "- No, házasodik a gazda." (Ez az igazi reality, nem az RTL-es műanyag.)
Az épület két részből áll, a nyitott nyári és a fedett téli udvarból. Itt pihentek meg a Távol-Keletről nyugatra (Európába) tartó karavánok utasai és az állatok is. Ezek a pihenőhelyek nyújtottak védelmet a környéken garázdálkodó rablók ellen.
Nagyjából 20 percet töltöttünk bent, ennyi idő alatt tövéről-hegyire megnézhető az épület. Kint meglátogattuk a bazárt (és a mellékhelyiséget is, itt futottunk össze először magyarokkal, egy busz utasait igazítottunk útba a toalett felé).
A karavánszerájjal szemközt, az utca túloldalán találtunk egy pékséget, ahol remek simit-et (szezámmagos perec) és más aprósüteményt vásároltunk, ez nagyon jól jött az út hátralévő részébe, mert nem kellett megállnunk ebédelni.
A frissen sült simitek
Sultanhani után nem sokkal bementünk tankolni az egyik kútra, mert elég hosszú út állt előttünk a Tuz Gölüig és utána Ankarába.
Érdekes, hogy az üzemanyagok ára Törökországban alig változott az elmúlt hónapok alatt, szeptemberben, amikor kint jártunk, illetve most is (január) 0.73€ körül van a benzin ára (a líra közben jelentősen veszített értékéből, emiatt a számok a benzinkutakon magasabbak lettek, de nekünk ugyanannyiba kerülne). Az egyes kutak között, a magyarországihoz hasonlóan, van pár kurus (ez a líra váltópénze) különbség, nagyobb különbség van viszont az ország egyes részei között. A határhoz közel, Edirne környékén, illetve Ankarában volt a legolcsóbb az üzemanyag, a legdrágább pedig délen, a tengerparton.
Visszamentünk a D300-ason Aksarayig, de ott már nem Nevsehir, hanem Ankara felé folytattuk utunkat és kb. másfél órás autózás után értünk a Tuz Gölü autóparkolójába.
(Dél felől érkezve pár kilométerrel tovább kell menni Ankara felé, majd ott lehet visszafordulni a parkolóhoz, ezt egy elég méretes tábla is jelzi.)
A Sós tó a törökök körében is kedvelt kirándulóhely, a parkolóban, ami az északi végéhez van közel, sok autó állt, de azért volt még szabad hely. Pár éve már voltam itt, alig ismertem rá a helyre, mert azóta szép, nagy látogatóközpontot építettek a bejárathoz, a szuvenírárusok siserehada pedig ezzel együtt szépen áttelepült ide, az új épületbe. A belépés ingyenes, de ha bármit enni, inni akar az ember azért már természetesen fizetni kell.
A látogatóközpont
A teve csak biodíszlet, nem megy sehova
A nagy fehérség
A felszín ugyan száraz, de nem kell mélyre ásni, hogy vizet találjunk
Néhol a felszínen tócsák is vannak, de a tó nagy része teljesen kiszárad a nyár végére
A végtelenbe vesző sómező
Olyan, mintha hó lenne, csak a ruha árulkodik róla, hogy itt nyár van és meleg
Ibolya öltözete nem éppen felelt meg a hagyománytisztelő, török, női ruhának. Meg is nézte pár török családapa a szeme sarkából... (na ja, ha egész nap Columbo hadnagy női kiadása lejtene mellettem, én is ezt tenném).
Van, aki hosszabb időt tölt itt
Nem véletlenül van lábmosó a kijáratnál ...
A tó kedveltségének a látvány mellett valószínűleg az az oka, hogy a tó felett lebegő sós pára jótékony hatású a légzőszervi betegségekkel küzdőkre (meg úgy általában mindenkire). A tó belseje felé haladva észrevehetően megváltozik a beszívott levegő illata, érezni a benne lévő sót.
Bő fél órás tüdőtisztítás után tovább indultunk a főváros, Ankara felé. A közel 130 km-es utat megszakítottuk egy hosszabb pihenővel, egy nagyobb parkolóban, ahol le is mosattuk az autót. Ráfért már egy kis csutakolás, hisz a tengerparton a por, út közben pedig a rovarok eléggé összekoszolták már, ettől szabadította meg itt a parkolóban pár líra (20 TL) ellenében egy slagos, kefés úriember.
(Több helyen működnek ilyen vállalkozók, akik néhány fiatal srácot - gondolom éhbérért - alkalmaznak és lemossák, lemosatják az utazók autóját. Nincs fix ár, amennyit gondol az ember, annyit ad, a főnök rábólint, ha megfelelő az összeg. Szigorúan neki kell fizetni, nem annak, aki az autót lemosta.)
A negyed órás pihenőt követően már nem kellett sokat autóznunk, hogy megpillantsuk Ankara elővárosának épületeit. Meglepően könnyen és gyorsan megtaláltuk a belvárosban lévő szállodát, parkoló is lett az épület előtt, gyorsan bejelentkeztünk, felvittük a szükséges dolgokat a szobába és már mentünk is megnézni a közeli múzeumot, az Anatóliai Civilizációk Múzeumát.
A "Museum Pass" kártyánk itt is működött, így ide is külön fizetség és sorban állás nélkül jutottunk be.
Kicsit nagyobb épületre és kiállításra számítottam, de végül, mire átsétáltunk a kiállított iszonyatosan sok kincs, szobor, tárgy között már nem éreztem hiányát semmiféle történelmi emléknek. Nagyon érdekes kiállítás ez, ami felöleli az emberi kultúra kezdeteitől a középkorig tartó történelmi szakaszt (a római kori szobrokkal van vége a tárlatnak).
Pattintott kőszerszámok
Fémmegmunkáló életkép
Ezek itt ókori fürdőkádak
Ezek után, mivel a szellemünket már megetettük, ideje volt gondolni a testünkre is, kerestünk hát egy éttermet, ahol vacsorázhatunk egyet. Végül is több kihagyott lehetőség után a szállodánk közelében találtunk egy jó, olcsó családi éttermet, ahol egy jót vacsoráztunk.
Kebab mindenféle körettel, teával, a jobb sarokban Ayrannal.
Elalvás előtt tévéztünk még egy kicsit, jobbnál jobb török nyelvű adók százai közt válogathattunk ... és megnézhettük pl. a Feláldozhatók 3-at ... török szinkronnal. No, ezért nem beszélnek idegen nyelveket a törökök (sem).
(Lehet a Youtube letiltja szerzői jogokra hivatkozva.)