A "legek" napja
Nem aludtunk a legjobban, a lejtős szobában az ágy is lejtett ... meg a szomszédban szöszmötölt valami állatka, kukorékoltak a kakasok is, "már csak a gépmüezzin hiányzik a reggeli üvöltözésével" - gondoltam. ... kellett nekem emlegetni ... hát nem megszólalt.
Na, mindegy, úgyis fel akartam kelni, napkeltét fényképezni. Cirali tengerpartja pontosan kelet felé néz, így tökéletes képeket lehet készíteni. A partra érve láttam, hogy nem csak nekem támadt ez az ötletem, mert voltunk vagy tizen, különféle fényképezőgépekkel felszerelve.
Szinte lángra lobban az ég, ahogy felkel a nap ...
A reggeli fényeknél még szebbek a part déli részén magasodó hegyek.
Becsomagoltunk, megreggeliztünk (harcolni kellett az agresszív macskákkal, akik mindenáron kunyerálni akartak a finom falatokból). Itt azt hiszem nem loptam be magam Ibolya szívébe, elég randán bántam a macsekkal ... a párna nem mindig volt a háta mögött ...
Még a szeme se áll jól ... elég csalódott, mert már befejeztük az evést, őkelme pedig hoppon maradt.
Elköszöntünk házigazdánktól és már indultunk is az első "leg" felé, irány Antalya, a Düden vízesés(ek), amiből mi a (leg)nagyobbat akartuk megnézni.
Egy darabig még a Taurus hegységben vezet a D400-as út, de aztán a part közelébe kanyarodik, és elsuhanunk Kemer mellet, majd rövidesen elérjük Antalyát.
A Düden folyócska végigkanyarog a városon, hol kiszélesedik (Düden Vízesés Park a város északi részén), majd öntözőcsatornává alakulva (néhol kacsák is úszkálnak benne) éri el a tengerpartot, ahol vagy 40 méteres magasságból zubog alá a tengerbe.
Ki gondolná, hogy ebből a békésen csordogáló kis folyóból ...
... ekkora zuhatag lesz.
A vízesés mellé egy elég szép parkot is építettek.
Sajnos itt már szelektálni kellett a látnivalók között, majd egyszer, ha hosszabb időre megyünk biztos bepótoljuk a kimaradt látványosságokat, így a rövid séta után már indultunk is a következő LEG-et megkeresni.
Az aspendosi színház - a világ legépebben megmaradt római kori színháza. Korábban is hallottam róla, de nem keltette fel nagyon az érdeklődésemet, nagy hiba volt. Ezt az épületet látni kell, mert így tudjuk felmérni, mik azok az elemek, amit NEM látunk a többi, romosabb állapotú színháznál. Az aspendosi színház mellett láthatunk más épületmaradványokat is (nekünk nem volt szerencsénk, le volt zárva a kert), de nekünk maga a színház is bőségesen elég volt ókori romként erre a napra.
Ma is napi használatban van a színház, rendszeresen tartanak benne előadásokat.
Ó, ha egy nappal később jöttünk volna, akár a Pillangó kisasszonyt is megnézhettük volna ...
A közel félórás ámuldozásunk után elindultunk a hegyek közé, hogy felkeressük nemcsak Törökország, hanem Európa leghosszabb kanyonját, a Tazy kanyont.
Elég hosszan kell felfelé menni a hegyek közé, nem éppen a legjobb úton. Szinte teljesen elhagyatott környéken autózik az ember, de néha mégis le kell húzódni az útról a dzsippel vágtázó, félrészeg, kelet-európai túristák elől (irodák által szervezett kirándulás, brávóóó!). A parkolóhoz érve kiderült, hogy onnan még 2 kilométerre van a kilátópont. Három dolog közül választhatunk, megyünk gyalog, bérelünk quadot, vagy megyünk a saját autónkkal. Mi az utóbbit választottuk, mert hát a Vitara mégiscsak egy terepjáró, vagy mi a szösz.
Hát nem az.
Bár a quadot bérlő fiatal párt elnézve, akik mögöttünk bukdácsoltak a köveken, mégiscsak a Vitara volt a jobb választás.
A túra végén egy szendviccsel és egy kis gyümölccsel póroltuk a reggeli óta már fogyatkozó kalóriákat és felfrissülve indultunk a nap (vagy az egész utazás?) talán a legszebb, de az biztos, hogy a legfárasztóbb szakaszára. (Mondom, ez a LEG-ek napja.)
A kanyontól vissza kellett mennünk a D400-as útig, többször megálltunk fényképezni közben, emiatt kicsit lassabban haladtunk a lehetségesnél, de megérte.
A D400-asra visszaérve, Alanyáig már eseménytelenül telt az út, a tengerpart közelében, végestelen végig luxusszállodák sora mellett haladtunk.
Egy rövid tankolás jelentett kis pihenőt, majd nekivágtunk a hegyi szakasznak.
A Google maps-en láttam én tervezés közben, hogy egy hágón kell majd átkelnünk és szerpentinnel gazdagon ellátott úton fogunk haladni, de a valóság azért egy kicsit megrettentett.
Igen, itt egy sáv van ... de jönnek szemből is
Hoppá! Mellettünk vannak a felhők!
Eddig se volt széles....
Az Alanyától Ermenekig vezető kb. 120 km-es útat 3 óra alatt tettük meg, nagy részén úgy vezettem, mintha egy zabszem lett volna a hátsómban, de végülis a tervezett időben, este fél 9-kor az ermeneki szálloda bejáratánál álltunk meg. Ekkor egy nagyot sóhajtottam, az összes felhalmozódott feszültség eltávozott belőlem és elindultunk bejelentkezni a recepcióra.
Nem véletlenül NEM szerepel a Booking.com kínálatában ez a szálloda, pedig a szolgáltatás színvonala alapján maximális pontszámot kaphatna, csak éppen senki (na, jó az egyik pincér azért igen) beszél idegen nyelvet.
Este, holtfáradtan nem éppen erre vágytam, de azért valahogy mégis sikerült eljutni a szobánkig, még egy vacsorát is kaptunk, és közben jót beszélgettünk az egyetlen idegen nyelveket beszélő pincér fiúval. Külső szemlélőnek érdekes párbeszéd lehetett, mert az angolt orosszal (én néha magyarral, ő néha törökkel) keverve társalogtunk, de végülis megértettük egymást és ez volt a lényeg.
A nyelvi problémák ellenére az ermeneki szálloda volt a LEGjobb szállásunk az utazásunk alatt.
Mindössze 9 fok volt, amikor megérkeztünk, így inkább nem próbáltam ki.
Szép, nagy, tiszta szoba ...
... és a fürdőszoba is óriási ...
... családi méretű zuhanykabinnal.